- Ön a magyar-máltai szeretőszolgálatot hívta, miben segíthetek?

- Kezicsókolom, István vagyok, rendelni szeretnék.

- Üdvözlöm István, most először rendel tőlünk?

- Igen, igen, egy kollégám ajánlotta önöket. Még előző héten mondta, hogy mennyire jót tett neki az akciós őszi csomagjuk. Azóta teljesen új ember lett!

- Köszönjük István, valóban kiemelkedő minőséget nyújtunk a hazai piacon. Nos miben állhatok az Ön rendelkezésére?

- Nos, három és fél perc szeretetre lenne szükségem. Amennyiben megoldható kiszállítással, és nem tudom hogy van-e Önöknél diák kedvezmény. Bár levelezős vagyok a BME-n.

- Sajnálom kedves István, ez a termékünk jelenleg világ szinten nem elérhető, remélhetőleg csak átmenetileg. Kiszállítás megoldható természetesen, kedvezmény diákoknak van, azonban sajnos a levelezős státuszt nem tudjuk elfogadni, arra csak hétvégente jár 5% kedvezmény, de mivel kedd van sajnos ezt nem tudjuk beszámítani. Esetleg ajánlhatnám önnek is az őszi csomagunkat?

- Hát nem tudom hölgyem, igazából bármi megteszi ami közeláll a szeretethez. Tudja 2 éve élek egyedül Budapesten. A munkahelyemen nem igazán vagyok népszerű, a levelezős csoportomba pedig még nem sikerlült beilleszkednem. Két év után. Önök voltak az utolsó reményem.

- Értem. Hát lássuk mi van itt. Amit tudok ajánlani, az egy egy éjszakás máltai mindenes, diszkrét, kellemes, azonban kicsit drágább.

- Mennyibe kerülne, és mit lehet tudni róla?

- Nos ez kerek 13800 forint lenne, kivizsgált, ápolt, 18 éves máltai, választható paraméterekkel, nemmel, és személyiségi jegyekkel.

- Értem, nos ez kicsit több mint amit rá tudnék szánni, és igazából most lenne szükségem valamire, kiszállítással.

- Értem István. Nos akkor két csomagot tudok ajánlani, bár ezek más kategóriába esnek, de hátha megtaláljuk a megfelelőt. Van a "gyerekkori megaláztatás visszaidézése csomag" ahol kollegánk a kiérkezéstől számított 5 percen belül megríkatja verbális - vagy amennyiben prémiumra váltana - fizikális fenyítéssel. Ezt sokan dícsérik, miszerint sokkal frissebbnek és kiegyensúlyozottabnak érzik magukat utána. Ez mindösszesen 3000 forint, amennyiben fizikálist is igényelne 3500. A másik lehetőség pedig a "potenciális partner" ahol a kollégánk a kiérkezéstől számítva 10 percen belül végigvezeti a párkapcsolatok összes fázisán. Ez talán érdekes lehet Önnek?

- Ez miből állna pontosan?

- Nos attól függ mit szeretne. De általánosságban, a kolléga pár kéjes pillantással felméri Önt, egy perc alatt alapvető információkat cserélnek egymásról (életkor, szexuális preferencia, lakhely, családi állapot, hobbi), ezután egy kettő perces néma filmet levetít Önnek a laptopján, amely alatt elsírja magát és hányattatott sorsáról mesél, majd elmondja milyen sokat jelent neki Ön. Ezután - amennyiben vált a prémium tagságra - egy kettőperces csókkal reprezentáljuk a boldogságot, az alapcsomagban kézenfogva séálhat vele. Ezekután a kollégánk rájön hogy Ön megcsalta. Az Ön által kiválaszott értéktárgyat tönkreteszi, felgyújtja, majd a hátralévő időben, minden unszimpatikus vonását felsorolja, és az utolsó fél percben kioszt pár pofont.

- Értem értem, hát nem hangzik rosszul, és végülis a csók rész, vagy akár a kézenfogva sétálás egészen csábító. Mennyi lenne ez prémiumban?

- Nos ez 7600 forint. Az alapcsomag 5000 forint.

- Értem. Akkor ebben az esetben, szeretném ezt kérni kiszállítással a Klauzál térre. Tessék mondani, mennyi időbe telik míg ideér a kollegina?

- Nos egy 15 perc, míg a kollega odaér.

- Kollega?

- Igen. Jelenleg két férfival tudunk szolgálni. Sportosabb, vagy teltebb alkatot preferálja?

- Hát ezesetben, akkor inkább hagyjuk. Ez nem az én napom.

- Hát kedves István, nem akarom lelombozni, de tényleg úgy tűnik hogy nem. De mivel ez az első alkalma nálunk, had ajánljam fel a korábban említett gyerekkori csomagot féláron, fizikális bántalmazással!

- Hát nem is tudom....

- Na jó tudja mit! Szimpatikus maga nekem. Ahhoz mit szólna, ha megkapná a prémium gyerekkori csomagot féláron, és a végére az áhított kézen fogva sétálást is megkapná, csak most, csak Önnek, ingyen?

- Hát... Igazából ennyit talán megér... Nem tudom...

- Sportosabb vagy teltebb?

- Legyen akkor sportosabb...

- Rendben akkor küldöm a kollegát, 15 percen belül érkezik, egy sötétített üvegű bmw-vel! Legyen szép napja István!

István ezután leült a padra a Klauzál téren, és rágyújtott egy cigarettára. A futár fiú mindössze 5 percet késett. Öt perc sem telt el, és mivel a legjobb kollegát küldték, már két csigolyája eltört, így a kézenfogva sétálás elmaradt, azonban jelenleg is nyolc napon túl gyógyuló sérüléseit ápolják az intenzív osztályon.
István nem tett feljelentést.
Mivel kómában van.

Wendy Mcguire már 6.-os korában megmutatta a foga fehérjét. Mialatt mi még a pubertás örömeit igyekeztünk felfedezni, az ő virágját már vígan szedegették, sőt mi több, köztudott volt hogy Alice az utca végéről, kétszer is csókolózott vele az iskolai focipályán. Így esett, hogy a két történet egybevágott; mi a pubertás örömeit fedeztük fel, ők pedig szolgáltatták a felfedezni valót, magukat betáplálva a nyílódzó erotikus fantáziáinkba. Előttem volt az a kép, amit annyiszor elképzeltem a pajkos kis Wendy-ről, meg az ártatlan kis Alice-ről, és ahogy felnéztem a busz leghátsó üléséről, találkozott a pillantásunk. Próbáltam mélyen a szemébe nézni, de rajta látszott, hogy nem ismer fel. Hatodikos kora óta sokat változott, és ahogy kapaszkodott a busz középső részén, a huzat, néha-néha belekapott a kis virágmintás szoknyájába. Két srác előtt állt meg, láthatóan nem voltak egymásnak ismeretlenek:
- Te Wendy!
- Hm?
- Ez már hanyadik tetkód?
- A negyedik. Van egy-egy a bokámon, ez most a vállamon, meg egy még..... valahol - Kacsintott Wendy, miközben úgy kérette magát mint egy tökéletesen üres díszdoboz.
- Hah! Tudom én hol van az! Davey elmesélte, milyen gyönyörű pillangót hordasz a lábad között! - mondta a fiú, majd megpróbálta Wendy-t combját végigsimítani, de ő ellökte a kezét.
- Hagyjá' má Mike! Nem vagy az esetem. - Nevetett fel Wendy.
Láthatóan a srác aki eddig csak csendben ült, teljesen megbabonázódott Wendy mocskos bűbájától, ami hosszú pillantásokból, lopott kacsintásokból, meg telt ajkainak harapgálásából állt. Aztán a srác észrevette, hogy őket nézem, majd felkiáltott:
- Hé faszikám! Mit bámulsz?
Nem szóltam semmit, csak néztem rá meredten. A szemem sarkából láttam, hogy Wendy tekintete rám szegeződik.
- Hallod te köcsög! - Felállt Mike, vele együtt a csendes srác is, és megindultak felém.
Úgy tettem, mintha meg se hallottam volna, kinéztem az ablakon, és láttam, hogy végre beértünk a városba. Mire visszafordítottam a fejem, a két srác már fölöttem tornyosult, és Mike ujja, nekem szegeződött, akár gazda ujja a kutya pofájának:
- Nem tetszik valami?
A két srác, üres tekintetében elveszve, olyan mérhetetlen nyugalomban ültem, mint talán még soha. Megvontam a vállam, és ismét kinéztem az ablakon.
Mike számára egyáltalán nem voltam szimpatikus:
- Na idefigyelj.. - kezdte volna, de Wendy félbeszakította.
- Hagyd, én őt ismerem.
Ránéztem Wendy-re, majd a két nyomorultra, és csak annyit mondtam:
- Elengednétek? Itt szállok le.
Vetettek egy pillantást Wendy-re, majd hagytak elsétálni az ülések között. Mikor Wendy-hez értem, ő mosolyogva rámnézett, és azt mondta:
- Ismerlek valahonnan, de nem tudom hogy honnan. Hol találkozhattunk?
Mélyen a szemébe a néztem, megnyomtam a leszállásjelzőt. Megnyaltam az ajkam, miközben ő az arcomat fürkészte:
- Egy iskolába jártunk még régen. Ide New Portba, a St. James'-be. Fölötted jártam kettővel.
- Fölöttem kettővel... hmm.... Ne haragudj de még mindig nem ugrik be...
- Egyszer leitattál, aztán megdugtalak a lépcsőházban, a lakásotok ajtaja előtt. Úgy nyögtél, mint egy utolsó szajha. Emlékszel már? - mosolyogtam
Wendy elfehéredett arccal bámult rám:
- Már elnézést. Mit mondtál?
- Wendy Mcguire, csak annyit, hogy egy büdös kurva voltál mindig is, és az is maradsz!
A két srác hátulról, megindult előre, hogy kérdőre vonjanak. Én csak álltam, mélyen Wendy szemébe bámultam, aki felháborodva, dühödten kereste a szavakat, hogy mit vágjon a fejemhez. A busz lassított, tudta hogy mindjárt leszállok. A busz fékezett, Wendy keze megindult, hatalmas pofont kaptam az arcom bal felére, de a pofon hangját elnyomta a nyíló ajtó hangja, én pedig elindultam lefelé a lépcsőn. Még mielőtt bezáródott volna az ajtó, ránéztem Wendy-re, aki még a hozzá legközelebb eső ablakon, kikiáltott:
- Kicsi volt a pöcsöd!
A busz nagy robajjal távozott a megállóból, én pedig elnevettem magam. Végre itthon vagyok.

             Bűvös módon „69“ forint volt mindössze az energiaital a sarki közértben, így hát megvettem, mert mért ne? Amúgyis van rá pénz az a lényeg, aztán amikor az ember pénzt költ úgy, hogy az nem eredményezi a két hetes kényszerdiétát valójában valamiféle kielégüléssel párosul a pénztárca soványítása, ami után általában megveregetem a saját vállamat, a hirtelen ötszörösre duzzadt féfiasságommal mondván:
Ez igen! Megcsináltam.
Nos ezen a napon is pont ezt az érzést kerestem a közért nem túl megnyerő állateledel polcai mellé eldugott, energiaital és egyéb üdítők szekcióban, főként több, mint kevesebb sikerrel.
            Később a flakon hátoldalán megláttam, hogy napi fél liternél többet nem ajánlatos ebből a löttyből fogyasztani, így kapásból le is húztam, amint kiléptem a boltból. Tűzött a nap, én pedig úgy töröltem végig a számat a kezemmel, mint egy drezdai bombázást túlélt hadifogoly, aki három hónap véres távollét, és konzervbab után, az orosz fogságban megkapja első gőzölgő levesét, ami önmagában borzalmas, ugyanakkor három hónap után a kulináris zsenialitás manifetációjaként érinti az elszokott ízlelőbimbókat.
             Mindösszesen 3 kortyba telt hatvan kilenc forint elfogyasztása, és mivel a szívem tájékán érzett szúrás arról tett tanúbizonyságot, hogy a a három decis varázsszer épp kifejti hatását - lévén szűkül az erem meg tágul is épp egyszerre, ég a cigaretta és lángol a Nap az ég peremén - gondoltam akkor neki is rugaszkodom. A tervezés mentes indulás rejtelmeit kiaknázva előhaszlásztam kis noteszemet amelyben nagy meglepetésemre a mai napra az „Utazás Kubába“ feljegyzést találtam. Hasztalan volt mindenféle próbálkozás a miértek felidézésére, így ki is álltam a Flórián tér serény aszfaltburkolat javító csapata mellé a fuvarban reménykedve, táblával a kezemben:
„Kuba felé“.
            Még mielőtt mosolyra indult volna a tízfős aszfaltozó csapat szája egy bmw lasított, majd megállt. Egy sportosan öltözött, napszemüveges fiatalember szállt ki az autóból és megkérdezte van-e valami csomagom. Megráztam a fejem, és miután közölte hogy elvisz Veszprémig beültem.

Este volt, és lévén a napszak kiismerhetetlensége, fülem nekitapasztva hallgattam miként terjednek a pletykák, és a gonorea. Valójában ötletem sincs az előzmények mikéntjéről, vagy hogy abban az adott pillanatban miért is helyezkedtem a tér azon kijelölt szegletében, de ott voltam, és nem volt mit tenni, kezdeni kellett valamit, magammal, meg úgy mindennel.
Akkor beszéltem vele először, akkor álltunk először szemtől szemben, és akkor bizonyosodtam meg, róla, hogy ez nem lehet más csak ő. Korábban is felfigyeltem már rá, lévén a hasonlóságok netovábbja, mikor délben kiténfergett a serforrás presszó kultikus pultja mögül, és egy padon ülve, a Kossuth téren, etette a galambokat aszott kenyérdarabokkal, amiket öltönykabátja posztumusz zsebeiből halászott elő, tudja az ég hány évtized ott heverés után. Néha láttam aludni tereken, buszokon, padokon, nem voltam benne biztos hogy mi is ez a ismerős tekintet, és hang, de végre rájöttem. Aznap este - mint már említettem a kiismerhetetlen napszakban - a csillagok konstellációja úgy hozta, hogy a pályaudvar melletti, legutolsó presszóban, tizenegykor rányitottam több nagy adag fröccs, és egy ismerős arc társaságában. Bemutatkoztunk, eléggé elharapta a szavakat, de valójában nem is kellettek azokat bugyuta, nyelv által formált kommunikációs zöngés zöngétlen fecsérelt hanggá alakitania, már tudtam ő az.
- Bizonyára Charles, azaz Károly!
Bólintott. Majd kért egy kör viszkit, és tekintetének tökéletes üvegességét megőrzive, elmondta hogy a mellettünk látható fal, miként menekült meg a müvészetet semmibebvevő, munkások kalapácsaitól.
Én csak álltam és csodáltam. Tótumfaktum. Alfa és Omega. Ott volt, ön-ön valójában, akár a megidézett bolygókapitánya, csak szív nélkül, és temérdek viszkivel füszerezve. Mondta hogy jött kiirtani a túlzott jóságot, és megismertetni mindenkit a lét elviselhetetlen könnyűségének fájdalmával, és hogy megmutassa a megoldást, azt hogyan is kell kezelni. Hallgattam még egy darabig, begyújtottunk a kandalóba, leheveredtünk mellé, és ő ontotta a szavakat, és a bölcseleteket. Végül úgy hozta, hogy kiugrottam egy cigarettára a presszó elé, mire beléptünk már hült helyét találtuk. Azóta kisért ez az este:
Charles Bukowski köztünk jár emberek, kiáltom néha az éjszakába, de senki sem figyel.
Minél kevesebben hiszünk benne, annál ritkábban jelenik meg.
De tegnap láttam a Tesco zöldségespultjánál dűlöngélni. Kiviharzott pár sörrel egy szatyorban, meg egy 20 éves bigével az oldalán.

Telik az idő, belefárad, aztán megint telik. Ülök egy hamutól megszürkült asztalnál és várom a fröccsöt a lelkemnek. Szedegetem a szálkákat a szívemből, meg azokat a kibaszott virágokat tested napsütötte lankáiról. Begyűjtöm az ízedet, elkapom a pillanatot, és eltaposom. Szögre akasztom az aggodalmakat, és magamba szippantom megint a tudatmódosító ambróziát, és eltűnök és eltűnök. Előled, előlem, meg minden elől. Békésen alszol talán épp, én ott ses vagyok, és nem csak én, még a hiányom se. Maximum pár cafatnyi dns maradvány, ami ott maradt akkorról mikor titokban levágtam a körmöm a mosdóban, de pszt!
Egy férfi az alkoholművészet olyan szintjére ér épp mellettem, hogy már csak angolul képes diskurálni az aktuálpolitikai helyzetről. Sör, a cigi, a nasi, egyre csak fogy, és még mindig nincs társaság. Te meg lövésem sincs, hogy hol vagy. Talán erőt vettél magadon, itt hagytál mindent, és épp az Eiffel torony lábánál kávézol pár túl sármos Jean társaságában.

Ha érzékeim nem csalnak meg, megtorpant szellemem által, akkor megállapitható a tény, hogy eltüntem mint szar a lefolyóban, igy ez álljon itt saját magam figyelmeztetésére, miszerint a földi kötelességek időigényes kéjeinek kiszolgáltatva lenni, nem egyenlő azzal, hogy teljesen meg kell szüntetni az értelmes létezés fázisát, és egy olyasfajta tudatállapotba kerülni ahol a mókuskerék-incidens penetráló ereje, csodálatos efficienciával megfoszthat minden egyéb szellemi tevékenységtől, melyek meghatározzák az ÉNt. Igy a remény megdöglik, a penész meg tovább ül a sarokban, velem együtt, és az éjjelt nappal váltja, a reggel meg nem is létezik, csak valahol tudatalatt, mert olyankor világosodik meg előttünk a teendők teljes tételsora, amelyek átható energiájában végleg elveszve, atomokra bontódunk a diverzitás hiányának metafizikájában. Mindennek a lényege hogy helyre kéne már rázódnom, és ha legközelebb feltekintek ide, akkor legyen ez nékem egy figyelmeztetés jó? szedjem össze-vissza magam.

CSÓKOLOM

      Időben felismertük a helyzet súlyosságát, ahogyan megéreztük, miként nyel magába az éjszaka mélytorkos vákuma a főváros közepén. Nem volt semmi különös addig abban a bizonyos hétvégében, egyszerű mulatozás, szocializácio, és rég nem látott barátok menetrendszerű látogatása volt a kitűzött cél, természetesen, ugyanakkor, tapasztalatcsere a nemrég látogatott jobbfajta kocsmák terén.
       De sosem tudhatja az ember, hogy az alkohol, magány, és az addig a perifériára szorult, szunnyadó, az erkölcsösség teljes hiányát mutató vágyak, miként böffennek fel lelkünk bugyraiból, ahogy vidékről zötykölődve a MÁV kabinjában megközelitjük Budapestet. Így már ez is menetrendszerű elfajzásnak volt titulálható, azonban időben beazonosithatatlan volt a tüneteggyütesek megjelenése. Azaz:

 - az alkoholszint hirtelen megnövekedése, annak stagnálása
 - dőzs
 - pikáns történetekkel történő seftelés, egymás überelése
 - egyéb szerek használata
 - zajos túlzsúfolt rendezvények látogatása, ahol minden egyes ellenkező nemű egyeddel kapcsolatban, a társaság megbotránkozató nyiltsággal, és prüdéria mentesen regélte el, hogy miféle istentelen dolgokat müvelne, a hölgyemény testi adottságait látván

Ez volt (és még ma is az) a "Vidékről érkezem, fáradt kiégett testtel" játék, amiben szerencsére állandó játszótársakra tettem szert, olyanokra akikkel régóta összekötnek különféle közös élmények, de ezekről majd később.
      Nos, ismét ott voltam a Keletiben, várva az este magávalragadó lökéshullámait, amik meg is érkeztek, indulván az akkor még népes tömegeket vonzó Zöld Pardon felé. Ismét összegyült a falka, mindenki megnézett indulás előtt egy-két Die Hard részt, vért köptünk, és megfáradt, elgyötört mosollyal illetünk mindenkit aki csak szembejött, aki pedig csúnyán nézett azt fejbelőttük. Elsőként egy kedves tranfesztitapár fogadott, egy eldugott utcában, majd a Cheers nevezetű kocsma gnóm felszolgálóasszonya, aki a helyi porfészeki toronyőr. Görnyedten jár, csapkod, és habzó szájjal, komótos tempóban kiszolgál, akár egy egyesitett quasimodo-alien génsebészeti kisérlett, félresiklott ámde szobatiszta végterméke. Mikor pedig végre letelepedtünk egy asztalhoz, a felső részen, nemes egyszerűséggel, megállt az asztal mellett, és üres tekintettel, figyelte a falakat, tőlünk pár centire, teljes hullamerevségben. De legalább olcsó volt a whiskey, és a vodka, és lévén akkor ősz, annyira nem is fáztunk.
      Aztán indulás a cél felé, a bemelegítő körök letudva, útravaló beszerezve, Petőfi híd budai hídfő, érkezem, beveszlek, megzabolázlak, magambaolvasztalak. (Miközben ezeket a sorokat írom, azon gondolkozom, miért pont oda mentünk, de ötletem sincs. Fiatalság bolondság)
Már a bejárati, ellenőrző pont előtt akadtak kisebb gondok. Dávid, nemes egyszerűséggel bemutatta tökéletes bűvészmutatványát. Az "észre sem veszed, de a beszélgetésünk kezdetétől vizelek" -et, mikor is, arra a félig illuminált kérdésre válaszolva hogy:
"Mianeledávi?"
Félrehúzta rövidgatyája szárát, majd teljesen kényelmesen belekezdett, mind az elmúlt pár hónap elmesélésébe, mind az utca közepén, történő vizelésbe, és ez egyfajta megnyugtató összhangot biztosított a lágyan csurgadozó estének.
Mindenesetre meglepő a tény hogy volt egy csúf időszakom (jó igen, most mondhatod, hogy nem is egy, de talán ez mocskosabb volt), mikor is a tapasztalatok azt mutatták, hogy egy megtermett albán biztonsági őr benyomását kelthettem, az akkor még 2-3 xl-es bőrdzsekimmel, ezüst gyürümmel, rövid hajammal, és borzalmas borotválkozási szokásaimmal, mivel aznap este is - mint akkoriban mindig - egyedül engem tessékelt félre a security.
- Fegyver van nálad?
- Nincs.
- Kés?
- Mondom hogy nincs semmi.
- Lőfegyver?
- (Sóhaj.) Mondom, NINCS!
- Jó. Kisterpesz, Lacika motozd meg!
Nos pár perc késéssel, és hosszabb testüregvizsgálat hiányában csatlakoztam a többiekhez. Dávid, a vizeletzsonglőr, már nem csak az alkohol mámoros völgyein szedegette a levendulákat, de véreres szemei sokkal többről árulkodtak, na meg persze főleg az, hogy valamiféle hip-hop-dubstep-goa-capoeira-népitáncolásba is belefogott, amiből akár egész életre meggazdagodhatna, ha piacra dobná mint zsirégető aerobikot, Norbiék családja meg minden reggel zokogva indulna "munkába", a bőrüléses audiban.
      Az est másik szereplője Dani volt, akinek aznap este mutatott be a társaság, mondván hogy reklámokban szerepel, modellkedik, és szereti az orrát bolonditani, nem csak nátha elleni szippantos gyogyszerekkel. Nos Dani fizikai adottságait tekintve, a féri nem diszpéldányának bizonyult, azonban beszédkészsége egyenlő volt egy kisebb rovarral, igy bevallom (és ne haragudj utólag is) az alapinformációkon kivül semmi sem maradt meg bennem vele kapcsolatban.
     A harmadik, egyben másik főszereplő Péter, aki magasságbeli hiányosságait tömör agresszióval, határozott kiállásával, és Napóleont megszégyenitő világmeghóditó adottságaival kompenzálja, és akivel sok közös hihetetlen élményt gyüjtöttünk össze, amik közül csak pár fér ide, amint látható, az is ilyen hosszúságban.
    Nos ott álltunk mi, a placc közepén, Dávid egy eldugott sarokban, tinédzserlányokat próbált épp meghóditani, darabos robottáncával, én pedig kapva az alkalmon, hogy egy nagyszerü duot hozhassak létre, ami megszégyeniti Starsky-t és Hutch-ot, vagy ami bőven túlszárnyalja Stan-t, és Pan-t, feloszlattam a triumvirátusi szentséget, modelldanit kiragadva a közösségből, és tudtára adtam, hogy adottságainkan egyesülnie kell, hogy létrehozhassuk ezen este brangelináját, a tökéletes éjszakai gépezetet, mely részeg lányok magányos lelkének fogyasztásán nevelkedett, és aminek egyetlen női test sem tud majd ellenállni. Ott volt a matéria, a modell, és a beszédes, igy kevés unszolás utána, megindult a vadászat, bár Dani közölte hogy az ellenkező nem, némi félelemmel tölti el, amit csekély megértéssel, és hangos kacajjal fogadtam. Gondolom a mélyharapás c. fantasztikus film rányomta a bélyegét gyermekkorára, de ezúton is értesitem, hogy ne higyje el minden badarságot, és nem, a nők ágyéka nem rendelkezik húsevő, vérszomjas fogakkal, melyek széttépik a párzásra éhes férfiáldozatokat.
   Természetesen a csábito-5000 nem indult be zökkenésmentesen, azonban egyhébb döccenések után, megtaláltuk az interceptálni kivánt, tökéletes 2 személyes, illuminált, enyhén buta XX modult, és kezdetben müködött is a koncepció. Miközben beszéltem, nagyokat kacagtak, és modelldani arcvonásai enyhülést hoztak minden egyes percben, én pedig megbújva a háttérben, vártam hogy lecsphassak. Persze gondolhattam volna, hogy a találmány nem lesz szabadlomképes, igy mikor a lelkére kötöttem D-nek hogy tartsa szóval a két leányt (én buta), mivel belőlem távozna pár liter sör, arra lettem figyelmes, hogy a piszoár ajtajában áll, mondván nem mert ott maradni. System error, a söröket lenyúlták, a lányok eltüntek, a gépezet feloszlott, és azóta, és soha többé, nem is állt újra össze.
   A mélydepresszió úgy sujtott le akár az a bizonyos északi istenség, villámokat szóró kalapácsa, igy Péterhez csatlakoztam a pultnál. Aki azon felvetésemre, hogy
' Lassan ott járunk, hogy még csak egy gnóm félkarú lány se állna szóba velem.'
Hatalmas nevetés közepette, letérdelt előttem, és mögém mutatott.
   Ott volt ő, akár egy sérült angyal, a sors küldötte, a jing jangja, Buddha fél szempillája, a félkarú lány. Azonnal tudtam hogy ez egy égi jel, és fel is csendült az agyam egy eldugott zugában, az a mondat, amit Jean-Luc Picard kapitány parancsolt harc előtt, mindig Geordi La Forge-nak:
"Kormányos, álljon elfogópályára. Vonósugarat kibocsájtani."
   Leginkább azért ez a mondat, mert már járásom se volt a régi, térérzékelésem sem volt az igazi, igy szükségem lett volna nekem is egy kormányosra, azonban annak hiján átvágva a tömegen, gondoltam megmérettetem most mindenki előtt, és megcáfolom ön-ön-ön állitásom, már csak a hecc kedvéért is.
A taktika akkor dőlt meg, mikor nem vettem számitásba a hiányzó végtagot, és állapotomra való tekintettel, ez nem is volt meglepő, igy sajnos mikor megszólitottam, nem létező kezét próbáltam megérinteni. De nem volt ott más, csak az éjszakai baljós levegő. Igy egy pofonnal lezárva az este ezen szakaszát, visszaballagtam a pulthoz, és eddigi fejadagokat megduplázva, kikértem a következő kört.
   Természetesen azt hittem, hogy már itt vége lesz ennek a csodás estének, és ennyi történéssel be is értem volna. Dávid halálra táncolta már magát ekkorra, Dani lelépett, mondván holnap modell, ezért ki kell pihennie magát, igy Péterrel maradtunk Budapest félkarú éjszakájában.
   Vettük az irányt végre haza, szemlátomást semmit mondó tekintettel közelitettük meg a Blahát. És a lépcsőfokok egymásutánjára koncentrálva, jött az újabb csapás. Sose gondoltam volna hogy Péterrel bármikor is lesz valamiféle nemi kalandom, de mégis sikerült, mivel két, az 50-es éveinek vége felé járó, ápolatlan, koszos prostituált állta el a további utat. És akár gandalf, tudtunkra adták, hogy "Itt nem mész át!". Vámot kellett volna fizetni, egy-egy gusztustalan éjszakai intermezzo, hogy tovább indulhassunk, és végre bevetődhessünk a megérdemelt álom fáziásba. Érveiket nyomatékositandó, azzal kezdték hatásos belépőjüket, hogy marokfogással gyógyitották, magányos nemzőszerveinket. Olyan volt akár egy öreg, acélos markológép, ami a gerincoszlopunkat is ki tudná húzni ágyékunkon keresztül.
   Persze még marketing is volt, reklámszöveg meg minden, mondván:
'Gyere, oszt jó lesz!'
Tiltakozásunk ellenére, csak kb. 10 perc után enyhült a szoritás, és végre feljutván a villamosmegállóba, megszabadultunk Mordor kurváitól, és Szauron szeme is kezdett végre elfordulni rólunk. Természetesen egy arra felé vetődött vándor, aki csak a hegyi emberek nyelvét beszélte, mutogatással elmagyarázta, hogy jobb lenne átkutatni a zsebeket. Persze. Telefon sehol, igy azon nyomban megalakult a kurvaölők szövetsége, és nekiiramodtunk hogy bevegyük a végzet aluljáróját, és hogy ezeket a gollam szerü lényeket, acélos ökleinkkel, és fejsze erejével rendelkező szavainkkal a végső pusztulásba küldjük.
   Rohantunk, napokon, heteken keresztül. Áthajóztunk eldugott tereken, és kihalt kocsmákon, mig végül az aluljáró közepén ott állt a két pokolfajzat, vigan diskurálva, nevetgélve, és cigarettázva. Péter bájos egyszerüséggel, kérlelte őket, hogy legyenek szivesek visszadni telefonját, én azonban nem birtam magammal, és jó szómágushoz méltan, megnyitottam magamfölött az egeket, palástomat a jéghideg szél lengette, szemeim vörösen forogtak, és borsodihoz méltóan az összes ismert káromkodással sujtottam le mennydörgő hangommal. Teltek a percek, telefonok kerültek elő a táskákból, azonban csak a 8. volt a keresett darab (Az aznapi termés szép mennyiségü volt).
  Péter eleresztett egy lágy köszönömöt, mig én a falhoz szegeztem őket, bevetve minden tudásomat, és szónoki képességemet. Azonban jött az újabb támadás
'Gyere oszt jó lesz!'
Hátráltunk, nyúltunk volna a késekért, de nem voltak, húztuk volna elő a macsétát de nem volt, és majdnem megtörtént ismét. Láttam ahogy enyves kezével a tárcámért nyúl, miközben egyre csak markol, ahol ér. Megindult a végső ellentámadás, hátrálunk, résen vagyunk, tárca biztonságban, telefon megvan. Péter ismét köszönömmel illette, Szauron mitikus lényeit, én pedig az aluljáró végéig, nekik hátat nem forditva, bevetettem a nemzetközi jelzéseket. Azt hittük vége, azonban a lények meggyújtották a jelzőtüzeket, és pár percen belül megjelent a BMW-s orkok serege, élükön a susogós, pumás stricivel.
   Álltunk a megállóban, 5 kopasz megtermett ork indult felénk, kihalt a tér, a strici az élen, Aragorn sehol, a bástyán nincs Legolas, Gimli pedig épp egy kocsmában kefél pár modell törpével, meg Danival. Peti hogy a harci morált fokozza, még közölte, hogy:
' Öröm volt ismerni téged. Egyet még a halálba viszek magammal.'
Ott álltunk akár Nándorfehérvár védői, készen a halálra, utánpótlás nélkül. Azonban valamiféle csoda folytán, csak egy halk kuncogást kaptunk, a susogós vezetőtől, miközben pörgette a BMW kulcsot.  
   Túléltük? Igaz, a becsületünk oda, még csak harcra képesnek sem voltunk tekinthetőek. Az alkohol kiült a tekintetre, és megvédett. Dionüszosz velünk volt, és fogta a kezünket. Aztán felszálltunk a villamosra, magunkmögött hagyva, a félkarú gnóm estét, és Szauron izzó tekintetét. Megmenekülve estünk neki az álmot igérő ágynak, még pár értelmetlen szót váltottunk, aztán leoltottuk a lámpát.
Reggel életem egyik leghosszabb zuhanya alatt, hitetlenkedtem, mig lefőtt a kávé.

Kurva lassan fő a kávé, piffednek a szem alatti kofferek, és egy fehér pamut köntösben várom, hogy valahogy elinduljon a nap. Lehet már túl sokszor veszem elő ezt a reggel témát, de valóban elég nagy problémáim vannak, nem is a napszakkal, inkább annak kikerülhetetlen hatásaival, miszerint az ember nekivág egy újabb ismeretlen napnak, és ez az a minimális időkeret, mikor erőt gyujt annak átvészelésére. Végiggondolja a napi menetrendet, miközben azon morfondirozik, melyik programból tudna még úgy lecsipni egy keveset, hogy hazajöhessen és vakarhassa a hasát ismét egy fél órát, vagy magáévá tegyen pár szalonna katonát, lilahagymával. Igazából rájöttem hogy engem csak is ez a tervezői hozzáállás segit, hogy valahogyan kijussak az ágyból, elbotorkálva a kávéfőzőig, és tartja bennem a lelket, hogy az elviselhetetlen napból, egy fokkal elviselhetőbbet alkothassak. Ez az elmúlt pár percben is lezajlott. A tervezés legalább 20 percet vett igénybe, és az egész egy 'Faszom' felkiáltásba torkollott, majd szerény személyem, én, és Ich, eldöntöttük, hogy a mai nap programjait halasztjuk egészen délután 5ig, addig azonban kávéfőzés, henyélés. A tervek szerint irás befejezés, szóval kedves netes olvasó örülj!
Jut eszembe, kurva lassan fő az a kávé.

      Ebben a pillanatban eszméletem rá, hogy mennyire örülök hogy létezik ez a blog. Hogy mennyi minden dologtól kímélem meg magam, meg a környezetem. Végre nincs annyi berepedt ajtó, megrepedt vakolat, túlnagyobbodott máj, szétvert műanyag szék, repedt csont, és vérző bőr, horzsolás, és nem utolsó sorban nem is káromkodom annyit, hanem szépen ide leülök, és egy (reményeim szerint) jól megszerkesztett, egy-két oldalban, elküldöm a világot a jó kurva anyjába, mert most például megint megérdemli. Szóval kedves világ, remélem egyszer elvisz a rohadás, rádszakad egy másik világ, vagy megerőszakol pár világtalan, mert szúrod a szemüket, aztán ők meg téged. Elegem van abból hogy minden igyekezet ellenére én legyek az eltévelyedett Indiana Jones, aki ahelyett hogy szent sírhelyeket tárna fel, nomád népek asszonyain éli ki buja vágyait, csak úgy bele a nagy világba.
Azt mondják.
Az ostorom kéjből van, a kalapom egy hatalamas vagina, én pedig dögöljek meg mert dögöljek meg.
Azt mondják...
Senki se velem, mindenki ellenem, ahogy taposom kifelé ezt az ösvényt, arra amerre senki se járt. Mi ez? Poszt-pubertás? Lázadás-a-minden-ellen-szindróma?
Kérdezik...
Azért csak nem vagyok már 15, mégis a jó kurva életbe, hogy még most se tudok lehiggaddni, 7 évvel később.
Mindenesetre kilátástalan a jövő, fura barna dolgokat köhögök fel, lehet épp a rothadó lelkemből (tudom hogy szerinted onnan, mert én nem vagyok más csak egy csalódás, meg a sátán ágyasa...), vagy fene tudja honnan. Szóval lassan irány az orvos. Aztán belevetem magam ezerrel, ebbe az elbaszott létezésbe, a fene tudja minek. Úgyis most tudtam meg, hogy körte helyett jó lett volna ha egy fasz az ovis jelem, mert úgyis az vagyok. Egyszer  szeretne végre az ember már elszabadulni, meg a saját ura lenni, ha már katakombákban nevelték fel.
Na mindegy, további szép napot, mindenkinek.
Ez most csak egy kis eruptált érzelem fröccsenet.
      Amúgy meg dögöljek meg...

Utálom a kora reggelt, még akkor is ha az nem hétfői. Sose értettem valaki hogy képes a napját frissen és üdén indítani. Reggel lefutni pár kilométert azt belevetődni az aznapi teendőkbe, megenni Egy jóreggelt szeletet, merevedés nélkül vizelni a felhajtatlan toalettbe, majd vidáman indulni a tömegközlekedés nyomorába. Mosolyogni a buszsofőrre a méregdrága jegy megvétele után. Majd végig diskurálni az utat Egy túlképzett egyetemistával aki a debreceni angolképzést Az egekbe magasztalja De azért inkább elvégez még Egy irodalomszakot, meg csinál Egy német felsőfokút hogy majd ő legyen a legjobb kufa Az osztrák halpiacon, meg amúgyis ő már túlkultúrált erre a világra így azzal zárja le a diskurzust hogy a bőrváltáskájából előhúz Egy modern novellagyűjteményt ami a liberális eszmék tükrében mutatja be Az angolszász társadalmat, utópisztikus valójában, amint 134. Erzsébet 82. Henrikkel a Marson fejvesztés terhe mellett friss telepeseket nemz, a brit korona felvirágoztatása céljából. Persze mindenki más homoszexuális, egymást kukkolják a gravitációs zuhany alatt, a kopár táj 30 oldalas jellemzései között. A diák hümmög és bólogat, felismeri a szimbolikát, alkalmazza, majd magyarázza hogy erzsébet gyurcsány ferencként fogható fel, a kopár mars pedig az ö szakdolgozata. A gyermeknemzés trianon, de még a homoszexualitás kérdése elött végállomás, igy a befejezés a fantáziára bizva. Persze én megint amellett a férfi mellett ülök akinek folyton melege van, igy kigombolt inggel jár. A dezodor mentes, rozsdás vasra emlékeztetö szag elviselhetetlen. fém ize a számban, egy férfu kigombolt ruhában, izzad most a buszon hova üljek ne is tudom. felállok, de csak a bölcsészlány mellett van hely. mosollyal fogad, kezében Az alkonyat c regény. Fénylő vámpírok és vérfarkasok. Kiváncsi leszek a szimbolikára, De legalább kapok levegőt. Jah és utálom a reggelt.

       Van aki a kanári szigetekre költözött a napokban, más meg susogós melegítőben maszturbál mellettem, nyilvánosan, a buszmegálló falának dőlve. Csak hallgatom hogy valaminek fura hangja van. De rájövök, nem. Az nem a forgalom!
Az a zaj barátaim (csak hogy az én káromon tanuljatok/meg az ő "káréján"...) ami valamiért kulminál ha 1-1 fiatalabb hölgy a zónátokban el-el halad, és ritmikája szinte bekebelez, az a zsebhoki.
Zsebzseton, huzavona, gatyasimi, naciránga, zsizsegődörzsi...
       Így telik egy szép délután ismét itt Borsod szívében, ahol agyontaposnak a generációk terhei, és megerőszakolnak a melegítős, "toljadneki!" ladás sihederek, ahol drágább a buszjegy mint bárhol az országban, de nehezebben jutsz el A-ból B-be tömegközlekedéssel, mintha puszta kézzel vájnál alagutat a betonon átrágva magad, az alatta fekvő gázcsövekről nem is beszélve.. Bár biztos mindenki átesett ezen, csak nehéz szembesülni a tinikorszak lelkünk mélyére elásott, tesztoszteron-vezérelt bűnös emlékeivel. Mint amikor a coop mögött állva leselkedtünk a miniszoknyás terike után, hogy hátha lehajol megint a vaníliás tejért, és valamiféle mennyei csoda folytán az egészet magára spriccolja, minekután, naturellemant, mintegy megszabadul minden ruhaneműjétől, majdan kolléganőjével, Jolánnal folytatja a teljesen átlagos cselekvést: a szomszédos kútnál, egy masszázst követően, megfürdetik egymást, majd visszaállnak a kasszába, nyalókát szopogatni egymás szájából.
       De ez még megbocsátható: fiatalság-erekció, vonalzóval méretméregetés reggelente, legperverzebb fantáziák, és olyan internetes oldalak látogatása, amelyeknek csak a címe hallatán édesanya a torkát nyiszálná, hogy sátán kölykét hordozta méha mézédes falai között, 9 bőrmegersztő puffadtságos hónapon át.
       De mindezek ellenére térjünk vissza a buszmegállóba. Az említett személy, se nem siheder, se nem aggszűz pedofil, egyszerű hétköznapi munkásember, puma nadrágban, és focis melegítőben, egy apró pennys szatyorral, meg pénisszel a kézben. Lehet valamit mi értelmezünk rosszul, hiszen a perverzió, abberáció, és egyéb definíciók értelmezése, és alkalmazása egészen tág skálán mozog. Van aki szívesen illet csókokkal ajkakat, más, nyelvével illet mocskos talpakat. De mi a rossz és a jó? Hát ha neki jó, akkor egészségére, csak ne előttem, kérlek szépen...
      Megcsinálta, feltalálta. Az örökmozgó a szemünk előtt, a végnélküli kézimunkás, a sasszemű-kézi-jenő, ott áll és élvezi. A látvány hihetetlen, meghökkentő, mindenki fennálva tapsol és éljenez. A mellettem meghúzódó 60as férfi, előkap egy magnót, és lejátsza a himnuszt. Mindenki megszeppenve áll, merev még a pillanat is, dagad a mellkasunk a büszkeségtől, olimpikonok, paralimpikonok, imf tárgyalások, és magányos utcai maszturbálók öregbítik országunk hírnevét. Nem kúrtuk el, megcsináltuk, itt vagyunk, Mekka balra, jobbra Barack Obama, és ha kérdeznék akarunk-e siratófalat, legyintenénk nevetve:
- "Ne butáskodj, itt nincs rá szükség. Mert mit sirassunk?"
Párizs, New York, Bécs, mind a lábunk előtt hever, filmeket forgatnak itt Európa szívében, a Kárpát-medence, már nem is szelence, összeölelkezünk, kezet rázunk, és büszkén mégegyszer utóljára, megtapsoljuk, a kiváló magyar kommunát, az emberszabás tökéletességét, és a legszebb pillanatokat.
     Az M1-en új műsor. Behívják Anatl Imrét, meg Vitrayt, humorsan közvetítjük '56-ot, meg '48at. Pár viccmorzsa elröppen, mondván Petőfi Sanya az ifjúság kávéházába sietett és Vasvári Pált és Bulyovszky Gyulát ott találván, Jókai Mór lakására hívta őket, pedig ő nem is tudott róla. Aztán az egész proklamációból egy vad party lett, Sanyit meg lemeszelték a 4-es 6-oson, pár pakk fűvel, meg hamis iratokkal. Szegény Jókai meg otthon se volt.
De a lényeg hogy büszkék lehetünk, szép ország ez a minké, csak kicsit susogós...

A sziluetted helyén csak füst gomolyog,
Nem vagy más csak elharapott szavak,
Egészet alkot benned a csend,
Zajtalan békét rejt odabent,
Prozódia a világ mormolásához,
Rim vagy és vers,
Egy opusz ami félig megirtan hever.

Suhanó mámor és vágy,
Tobzódó düh és fájdalom,
Megtört álmok lágy virágágyon,
Elgyötört igéretek,
Amiknek ára drága,
Fizettségül a semmit kaptad,
Egy van még ami sosem csalt meg: az álom.

Imára font kezekkel várhattál volna,
Amig a sors érdemesnek tart egy jóhozóra,
De balga aki tétlen,
Hiszen csak pillanatok vagyunk az Úr szemében,
Sorsot formálunk,
Irányt kovácsolunk,
Tettre készen, kárhozatra itélten.

Mégis inkább elheverek melletted az ágyon,
Engedem hogy körénk vászont fonjon az álom,
Mert a holnap már megint a küszöbön áll,
A tegnap pedig rég a szemétben,
Most van csak most, éppen,
Lehunyt szemmel, itt és távol,
A sötétségben.

Megül a nyugalom, rámszáll a teljes üresség, nem pörög az elme, nem jönnek a kérdések, és válaszokat se keresek, a fűrészporos tapétába belebámulva, teljes szembedobással. Nem aggaszt a jövő, nem kopogtat a múlt, és még csak a jelen se realizálódik, időtlen vagyok. Üveges a tekintet, mélázik a lélek. A nem történés teljes áldása cirógat, a láblógatás mérhetetlen gyönyöre, meg valamiféle enyhe elégedetség szag terjeng a levegőben. Sose tudtam miért, de valami módon erre is képes vagyok. Tökéletességig fejlesztettem a halogatás képességét, az elintézni valók teljes kizárását, ezzel kialakítva a nemtörődöm burkot, ami majd az utolsó nappal léket kapva, belerepít megint az ideges rohangálás, és szidkozódás rendszert hozó mókuskerekébe. De addigis, nincs semmi, minden kizárt, semmi sem lehetséges, mindenki néma, és zajtalan.

Vettem az irányt Tiszaújvárosba, mert miért is ne, hogy talán felpezsdül a lelkem pár óráig tartó távollét hatására, mert most ennyire futja. 4 óra padlón alvás után nekivágtam a lélekszaggató 40 perces útnak, előre eltervezve, hogy semmiség lesz begyulladt retinával napszemüveg mögött, rock'n'roll életérzéssel szelni a kilómétereket, és falni a végtelent.Aztán persze nem. Szélmalomharcotvivni a 40 fokkal nem volt valami pezsdito a buza téren pöffeszkedve, egy kopott árnyékos padon. Persze taglalni sem kell, a tulzsufolt szagáradatot, az eldobált csikkek, zsebkendők tengerét, a nem messze dolgát serényen végző csövest, és a "MUSIC, MUSIC, MUSIC" feliratú, csillogó pólót viselő, nem csak naptól barnult, magasfokú irodalmi diskurzust folytató, óafrkiai múlttal rendelkező, vandál diaspórák diskurálását. Persze mindehhez ott van még a tömegközlekedés átka, a nyári nyálkás testek egymáshoz zsúfolt szeánsza, a már "majdnemhogyistennyugosztalja" gurulós bevásárló zsákot húzogató asszonyok, kegyelmet nem ismerő csordája, akik furakodnak akár valami betegség, mert ők megfáradtak a megboldogult kommunizmus keretei között, és nem ismerik a tréfát. Viszeres lábaiknak tartják fenn az összes ülőhelyet, ami teljesen érthető ennyi szenvedés után, azonban az továbbra sem felfogható, hogy az elmúlt pár évtizedben még miért nem fedezték fel a higiénia, és tisztálkodás csodákat igérő zálogát, a vizet, és egyéb szereket, hogy ne kelljen halálszagban izzadva, számolni a megtett métereket, és könyörögni a piros lámpánál, hogy végre egy hüs szellő érintse a homlokot, és a nyálkahártyát, már ha csak a sok co2 mellett egy kis o2 re is vágyna az emberi szervezet.
Végül nekiveselkedem, mindezek tudatában, hogy benyújtsam helyigényemet, feltápászkodok, nekikészülök, felgyüröm az ingujjat, megtörlöm a homlokom, és az ellesett technikával, bár kis bevásárlózsák nélkül, megállok a megálló előtt és várok. Pozicionálunk, Marika balról előz, alig észrevehető módon, mig Magdika, egy figyelmetlen fiataltól megkérdezvén, hogy vajon az órája mennyit ütött, be is előzi azt. Érzem ahogy kinyilnak a bicskák a kis bevásárló zsákokban, szorul a hurok, és a másodpercek súlya alatt az idegrendszer merülni kezd. A több tiz éves gyakorlat ilyenkor teljesen dugába dönti a fiatal állóképességet, és szinte hallom ahogy a Borsodi Jedi asszonyok szövetségének tagjai mellettem, valamiféle elmetrükkel próbálják megszerezni a kivánatos helyemet. Megérkezik a busz, megváltás. Azonban a kis gurulós kocsi nekilendül, és már elém is farol, a korábbi sebességet, a fizika határait feszegetve, megtizszerezik, és a fény erejével mozognak. A viszeres lábak ismét megtelnek erővel, hiszen action van, a sóhajok egyre hangosabbak, az önsajnáló mondatok pedig egyre csak visszhangoznak. Vesztettem.
A busz elsőre szimpatikus 40 perces zárka. Aztán ahogy telnek a másodpercek, a légkondicionáló egységet vizslatja mindenki. Minden ablak zárva, hiszen a népi regék szerint odabenn 20 fok körül kell hogy legyen a hőmérséklet, de persze nem, miért is. A nyiláson keresztül langyos levegő áramlik, bárhogy állitom persze nem hat. Aztán megindul a járat, amely minden bokorban megáll, hogy a terményt betakaritok is elérhessenek a piacra. Az izzadtságcseppek gördülnek, végig a testen, bele a ruhába, majd mindenkit áttranszformál a meleg valami kétlábon járó pocsolyává. Legalábbis azt hiszed. Körbenézek, és mindenki más teljes békében és nyugalomban henyél, nyitott szájjal alszik, vagy épp mint az előttem helyet foglaló negyven éves maca, békésen szörföl a fészbukon, hogy valaki megbökte-e. De legyen igy, mi casa cu casa, persze ülj ide mellé nyugodtan testvér, biztos neked is meleged lesz, ezen osztozzunk, és ha nem elég hogy eddig is alig fértem el, a borsod szopán kijelölt járatán, most legalább még a szőrös térdünk is összeér. De ez téged nem zavar, sőt élvezed hogy támasztalak. De itt vagyok, feszitsetek keresztre, izzadok mindenki helyet, sőt megveszem nektek a jegyet, szotyit kinálok, és ha van egy hegedü még a nótádat is elhúzom. Melyik az? Kicsiny falum. C-moll, persze hogy megvan.
Aztán telnek az 5 percek, egyre gyakrabban bámulom a perc mutatót, majd később a másodpercet. Te meg mellettem elmeséled, hogy azért szakadt az atlétád, és azért ilyen koszos a kezed, mert ribizlit szedtél, hogy eladd, mert kevés a segély, menekülsz az uzsorások elől, egy lyukban laksz, de a szerelem mindent megér, és igy könnyebb a munka mert tudod hogy a családért teszed. Látjátok feleim mink vagyunk, csak betevő falat, és izzadtságos munka vagyunk, semmi más, meg persze ribizli. De már megbocsáss ki a faszom vesz tőled szatyorból ribizlit, ez a 21. század, kell a marketing, esetleg pár esetlen reklám, néhány szórólap az aluljáró előtt, vagy késsel fenyegetés, de persze nem mondok semmit, csak igenlően és megértően bólogatok. Aztán elkéri a telefonom, hogy felhivja az asszonyt, de az nem veszi fel. Lehet nem is létezik, a sztori kitaláció, én pedig túl sok akció filmet nézvén, lejátszatom a fejemben a forgatókönyvet hogy mit tennék, ha egy teli szatyor ribizlivel rendelkező rabló, épp meg akarna lépni a, természetesen lakott területen kivül is, 50 haladó buszról, a vészjelző segitségével. De végül egymásra találunk,  és lám megnyugszom nem csak én izzadom, ribizlis verejték csordul végig a szebb napokat látott kijelzőn, aztán megérkezünk. Senki sehol, a találkozóm késik, de sör szembe. A pultnál cicanadrágos fiatal kislány fogad, mümosollyal és körömmel, kiszolgál, majd két intelligenciájukat erősen tesztoszteronnal pótoló, 14 órakkor jégerező, tetovált újvárosi neonáci érkezik, hogy szemügyre vegyenek. Kopaszok, nekem pedig hajam van, lám a konfliktust az élet szüli, és az hogy nincs fodrászra pénzem. Majd az egész egyfajta szürreális kommunikációvá alakul, főként hogy én csak faarccal meglepően bámulom az üres tekinteteket, és közben azon morfondirozom, hogy vajon a cigis doboz, vagy az energiaital (mert végül úgy éreztem fáradt testem inkább azt kivánja) okoz-e nagyobb sebzést a visszafejlődött emberszabásúakon. Végül az alacsonyabbik közelebb lép, megsimitja a hajam. Megfagy a levegő, mostmár a seggem féltem, nem a fejem, végüls csak közelről bámuljuk egymást, akár a Casablanca meleg változatában. Majd a haverja benyögi
- Hagyjad, jó gyerek ez!
Ja jó gyerek vagyok. Kilépek megint a tikkasztó melegbe, és izzadok bele a világba, és elgondolkozom, hogy mi a fene történt az előbb.

és újra itt. Megint leülök, tudja a fene minek, ide az üres konyhába, rágyújtok egy kék pall mall-re, mert se lucky strike, se marlboro, és magamnak esek, hogy kisajtoljak a lelkemből egy apró darabot, mert attól talán jobb lesz, meg szebb, meg ilyenek.
Tegnap
Szól a gusztustalan pop zene, megint ülünk egy kopott padon, rákezd a vihar, ürül a pohár, megnyilik az ég, és a pénztárca, kihalnak az utcák, mint minden este. Egy férfi megüt egy másikat, mert mért is ne, megy a balhé, a kurvaanyád, mi meg csak ülünk ott az égszakadás közepén. Csattanak a poharak, szilánkokat törnek a pofonok, mindenki rezzenéstelen, nem nagy kunszt apukám. Egy asszony érkezik, hogy adjak pár forintot, mert ki kell vetetni a vakbelét, mert vérzik, és kell buszra. Tudja a fene, biztos az éjjel-nappali vakbélkivevo helyre tart, ami még most is nyitva van. Azért ránézek az órára, éjfél, látja rajtam, hogy megbukott a sztori, nem mond semmit, inkább előveszi az orvosi papirokat. Megértően bólogatok, együttérzek, de aztán belátom, hogy már még egy sörre való sincs. De ez belőle együttérzést persze nem vált ki, csak nekem a kurvaanyámat, mert neki vérzik  a bele, bele a testébe, a teste végébe. Hát pazar. Pár transzbaesett utcai dobos keres menedéket a sörsátor alatt, és azzal boldogitanak, hogy ugyanazt a ritmust ütik legalább egy egész órán keresztül. Mennyei öröm, lélekölő mantra, lehetetlen nirvána és nihil, transzbaesünk, egy kis fube lecsücsülünk hopp! (és még ékezetem sincs normálisan, bár amint látom nem sok mindenki téved erre, igy jobb is, ez a veres bosszum!) Nem történik semmi, mégis valahol biztos minden zajlik, csak ide már nem jutott a municiobol, úgy voltak vele, hogy ebbe a városba nem kell semmi, feltöltjük emberekkel, üres padokkal, bezárjuk a kapukat, aztán meglátjuk mi lesz. Kibaszott valóságshow, valótlan helyzetekkel, és üres fecsegésekkel, trendekről, bulvárról, meg arról hogy melyik sztár fog most szülni, és kinek nőtt meg a melle. De a sors, a karma, az élet, a Mindenható, biztos jobban tudja, hogy erre van szükségem, a felületesség teljességére, a receptcscerékre, a butábbnál butább életbölcsességekre, meg ilyenek. Fura, hogy mikor örülni kéne akkor se örül az ember, mikor boldognak kéne lenni, akkor se lesz az, csak köti a csomókat a kötélre, hogy tökéletes hurok legyen majd belőle, ami elbirja a sekélyességtől felhizlalt súlyát. De lehet velem van itt a bökkenő, én oldom meg mindig valahogy rosszul ezeket a képleteket. Vagy csak lehet a visszafogott alkohol százalék a véremben mostanában túl sok gondolkodást eredményez, ami sosem jó. Túlmisztifikált iránykeresés, meg tanácstalanság az egyértelmu helyzetekben. Na de mára ennyit, még csak egy jó sztori se jut eszembe, majd legközelebb, most csak rinya, meg verzo(vegbeluseg)szivuseg. Remelem hullanak a könnyek, jah és küldjetek pénzt sörre! Itt az orvos papir, szükségem van rá!

  Kérem, aljas rágalom a létezés. Pláne itt, a vegetálás melegágyában, az agglomeráció kánaánjában. Itt ahol a Miniben gyerekkorom óta üres a martinis üveg, amit fejjel lefelé pozicionáltak a kocsmafalra, és egy aranyos kis adagoló szerkezetet is mellékeltek hozzá, hogy könnyebben csöpögjön a nedű, de újratölteni soha sem töltik. De minek is, úri ital ide not needed. Pláne hogy a kopott címkén a decilitert (amiből 1, egyébként 250 forint) dc-vel rövidítik, ami még inkább fokozza a hely hangulatát, a végtelenségbe rágózó tini pultos lányok, bágyadt tekintetével együtt. Van itt egy zenegép, amin még windows 3.1 fut, mert csak. Pár szék, meg mocskos asztalok, meg egy humoros oktatórajz a wc mellett, ami azt hivatott közölni a nagyérdemű alkoholközönséggel, hogy miféle pozitúrákban tilos a mosdó használata, és hogy mi is a különbség a piszoár és a rendes toalett között. Közben nagyban zajlik reggeltől az aznapi falusi kártyabajnokság, hazafelé pedig az illuminált bicikli toló verseny. De a legjobb, hogy az egyszerűség kedvéért, szemben van a temető, ha bárki túlságosan elfáradna. A bejárat előtt, valamiféle titkos tesztoszteron-nedű csörgedezhet, ami valamiféle ókori minótaurusz küllemét kölcsönzi használójának, amely nap mint nap a környék kopasz, ingerlékeny, rossz arcú embereit oda gyűjti a számukra mennyei mannához, egy hatalmas, alattomos szűk falkába. Összegyűlnek, szorosan összeállnak, egyik bicepsz éri a másikat, kialakítják a végtelen lélektelen légkört, a saját atmoszférát, amiben csak ők léteznek, és intelligenciájukkal melegítik egymást (ezért van szükség annyi egyedre) a kihűlés ellen, nyáron talán legyezgetik is, (bár ilyesfajta megfigyelést még senki sem jegyzet fel) és ha betennéd a lábad a pokol utolsó tornácára, előbb a kaput őrző mitikus lények csordájával kell megmérkőzni, jobb esetben csak szóban. Ha nem köszönsz, az gond, ha köszönsz az még tragikusabban végződhet, ha rájuk pillantasz sóbálvánnyá válsz, ha nem nézel rájuk kínok között áldoznak fel a nagy kopasz istenségüknek, akihez techno-ra és house-ra imádkoznak, miközben az áldozat arcába köpik a szotyit sorra, majd harsány tesztoszteron kacajjal távoztatják lelküket a szájukon keresztül, vagyis azt ami még maradt belőle, (egy kis apró fekete poros csücsköt) majd az egész felöklendezett közösségi lélekmaradvány összeáll Demoklész kardjává, és a legkisebb közülük lesújt rád, csak azért hogy érezd, hogy még a leggyengébbnek sem lennél ellenfél. Mert senki vagy. Gondolataid vannak, érveléseid, összefüggő mondataid, és nem ismered a titkos köszöntést: "Na faszom mi a geci van he?". Most valahogy csak egy ilyen rövidet. Majd később taglalnám tovább a földrajzi elhelyezkedés kínjait, és Darwin elméletének teljes összeomlását. A természetes kiválasztódás nincs többé, vagy ha van elkúrtuk. Nem kicsit, de nagyon. Gyuri jut erről eszembe, középiskolai suhancok voltunk, csak így befejezésül. 12.-ben kinyílt a harmadik szeme, bár én sosem láttam igazán, meg nem is értettem mért jó az, de ő háromszemű lett, majd később elment teológiára. Végül eltanácsolták mivel "tiltott kábítószerekkel, és pénzért cserébe szexuális szolgáltatást nyújtó hölgyekkel" élt. Aztán elment szakácsnak. De hát mit lehet tenni, neki kinyílt a szeme, R.nek a koronacsakrája van nyitva, itt meg egész éjjel csöpög a csap, reggel felsír a flex, meg zárva van már a Mini is mert nincs forgalom, de pár fiatal a játszótéren 5 literesből issza a fröccsöt, és ilyen népi rigmusokat kántál:

don quijote
don quijo-o-te
itt vagyunk a faszomba he,
don quijote
don quijo-o-te
megjelöltelek az iwiwen he.

2012-05-30

Sose tudtam, hogy kell egy bevezetés bekezdését elkezdeni. Ott vannak mindig az elcsépelt módszerek: leírom a tájat, meg az időjárást, aztán okádhatnékom lesz attól, ahogy az első pár sorban a giccs fogalmát nem hogy kimerítem, de megerőszakolom, és magamra öltöm, mint a zöld köntösömet reggelente. „Elsöprő erővel érkezett a vihar Kelet felől…”. Borzalmas. A lényeg az, az egészben, hogy mindenki szerint máshogy működik ez is, mindenki másra esküszik, meg mással esküszik, meg én is mindenkinek más vagyok. Anyám szerint a világ csavargója, aki titkon seprőkkel seftel iskolába járás helyett a piacon, és amikor nem térek haza éjszaka 3 kor sem, megmászom az Olümposzt, és az ambróziát kicserélem tömény macskahúgyra, csak azért, hogy kacagjak a fájdalmon. Apám szerint én vagyok a kúrminátor, a falloszkáplár, akinek örök fétise, szüleinek ágyán magáévá tenni a zavarodott tinédzser lányokat, akik annyira be vannak szívva, hogy egy penészes adag tejfölről is elhiszik, hogy az frissen szedett rózsa a kertből. Nagyanyám szerint, bűnös vagyok, és tévelygő, de talán még nekem is van megbocsátás, persze ugyanakkor legtöbbször kislányomnak hív, és 15 évig nem hagyott felállni az ebédlő asztaltól. Leginkább azért, mert félt, hogy én is 50 kilós maradok, 18 éves koromra, mint drága édesanyám, és két testvére. Persze azt nem vette számításba, hogy már 15 évesen mikor leültem, 60 kilós bőven voltam, aztán ott ültem 5 évig, tömtem a pofám, felállni meg már nem is tudtam, meg akarni se akartam, ami még hagyján, de nyúltam volna a fogpiszkálóért, és már az is megterhelő volt. Pedig 15 év zabálás után, csak jólesne egy kis fát rágni. De hát egyem a szívét, nem jól lát szegény, így még most is kislányomnak hív, és néha dicséri az alakom, mikor épp a párásodástól homályos SZTK keretes szemüvegen keresztül, úgy látja, hogy a legszebb toppom, és feszülős nadrágom került elő a fiókból, és megörül, hogy már nem hordok flittereset, csak a lábam ne lenne ennyire szőrös, de hát ő is a naturalizmus híve, falura meg jó az. De lehet csak az a baj, hogy mostanában nem járok fodrászhoz. Nagyapám szerint pedig erősen pályát tévesztett vérbeli buszsofőr matéria lennék, aki amúgy csábos hangon tudná bemondani, hogy „A tapolcai elágazás következik”. Nagyokat kávéznánk a végállomáson, spanolnánk az ellenőrökkel, néha használt buszjegyeket égetnénk, csak úgy szimbolikusan megtréfálva a világot, és párszor elmennénk bowlingozni a villamososok ellen, ahol megszereznénk a 4. helyet a kettőből, de boldog lehetnék, mert otthon várna az asszony a panelben, aki amúgy orvosnak készült, de műkörmös lett, így a szomszédnak is ő adagolja az inzulint, meg a körme is szép, ha nem iszik annyit. Az hogy meg szerintem mi vagyok, az rejtély. Egy reggelente formát öltő massza, aki minden este darabokra pereg, éjszaka egy másik dimenzióban egy lefetyelő óriás léggyel sakkozik 22 éve, és mostanra az összes futóját, meg egy bástyáját elvesztette, de aztán reggelre újra visszatér ebbe a világba, hogy tovább zajosítsa azt, meg a világ őt. Álltam a buszmegállóban hazafelé, a szokásos esti búza téri fertőben, ahol az egyik asszonynak akkora tekintélye volt, hogy két gyermekével a sétánál, csak enyhén  gyorsabb tempóban haladva teljesen könnyedén megállásra bírt egy menetrendszerűen közlekedő buszt, majd felszállás helyett, csak megkérdezte a sofőrt, merre is van a tiszai pályaudvar. Végül is biztosra ment, csak nem fog ő megállóban várakozókat faggatni. Az amúgy is tré. A sofőr pedig teljesen higgadtan el is magyarázta. Aztán meg magyarázhatta az utasoknak hogy mi ez az 5 perces késés, mert a végén cserébe a nőtől a számát kérte, hogy majd csörög, aztán középkorúakhoz méltó, reális keretek között zajló, kiszámítható, de az újdonság erejével ható szex lesz, csak sokat habozott, míg erőt vett magán, így pár percig a miskolci infrastruktúra nehézkes kialakításáról beszélgettek, míg elő állt a nagy kéréssel. A búza téri Jedi klub meg örülhet, mert még működnek az elme trükkök: csettintésre megállnak a buszok, az amúgy elmeháborodott sofőrök szívélyes útbaigazítással szolgálnak, és még a szexben is benne lennének, mert már elegük van a sok apró csörgéséből, meg kapsz mellé még egy adag tepertős pogácsát is, csak hogy romantika is legyen, és aztán rájössz, hogy ezeket a droidokat keresed. Szóval nyugodtan lehet tovább árulni feláron a szotyit, meg a deci rumot a korán kelőknek, 5 órától, Obi Van a városban, a Keno-t nyert nő meg Bi. Mellettem volt két agyon napsütött leányzó, akik bizonyos szögből, egy száját tátogató snecire hajaztak. A munka, megélhetés, és kultúra szavakról még soha életükben nem hallottak, és nem is hiányolják ezeket. A „csi” a szóvégeket viszont rendszerint díszíti, köszcsi, puszcsi, bebaszcsi, szarcsi, uncsi, gecsi…. Csak álltak ott a mocsokban, világítottak a fehér passzos ruhák, a lassan szénné barnított testükön, és valamiféle állandó csücsörítéssel bágyadtan trécseltek a divat legmegterhelőbb útvesztőiről, és az iskolai szerelmek ragacsos részleteiről. Aztán ezt megszakítandó, érkezett két meglett férfiember, a buszállomási hercegek parasztbájkon, az AIDS-es velencei trubadúrok, akiknek biztos hogy a kedvenc számuk, a 8 óra munka, és hogy nem tudnak úgy utazni, hogy a seggükből valamely apró részlet ki ne látszódjék. De tényleg. Tekintetükből már messziről tükröződött az összes istentelen gondolat, amit az említett lányokkal művelnének órákon keresztül, majd mikor tudatosult bennük, hogy közelednek a prédák a térben, gondolták, nem hétköznapi módon ejtik rabul a leányok szívét, így az egyikük azzal zárta a már messziről hevesnek tűnő beszélgetést, hogy „kacsa, hagyjad jó a libamáj!”. Aztán tekintetüket csábosan a két leányzóra emelték, kicsit jobban kihúzták magukat, majd teljesen üres tekintettel mérték végig a domborulatokat. A két harcsaszájú veronika, pedig a rengeteget gyakorolt mozdulattal, elfordította a fejét, és valójában ugyanazzal az üres tekintettel, mint amit a biciklisek inicializáltak az imént, a földet kezdték bámulni, ezzel jelezvén, hogy számukra ők nem is léteznek. Nem ütik meg a mércét, nem lesz guten nacht szex, de még nem hogy szex, kacsintás se, szócsere se, se semmi se. Aztán elgondolkoztam, hogy lehet csak én vagyok az, aki néha szakadt biciklin munkából, szárnyasoktól származó májon veszekedő munkásembereket hallucinál, akik a belső ferális énem apró kivetülései. Végül is most visszagondolva, senki se nézett rájuk, pedig egészen egyedi jelenségek voltak. Ha voltak. Amúgy kritikus kaviár ínyenc szeretnék lenni. De majd csak holnaptól, most álmos vagyok.

Máj-köll!

 2012.05.27.

Szóval hogy van ez a 3d a moziban, meg ez a kalap a fejemen, amit lassan 3. napja le se akarok venni, mert annyira úgy érzem, hogy ettől jobban nézek ki, pedig de. Para-Kovács, te szavakból bárkát kovácsoló Noé, valahogy megfertőztél. Eddig talán te a legjobban. Egyszerűen megint itt van ez a belső feszengés, hogy szavak akarnak kicsordulni az agyamból kiindulva, az ujjbegyeimen keresztül, ráfröccsenni a klaviatúrára, aztán a virtuális papírra, vagy esetleg majd elkérem a poros írógépet, hogy ne csak kalapom legyen, és kész is. Mesterművet alkotok magamból, magányos éjszakákon a holdfénynél, egy doboz Marlboroval várom majd az álmot, vad írászaj kíséretében.
                Tegnap túlestünk a nagy családos bemutatáson. Eljött, köszönt, zavarban volt mindenki, én meg csak ültem, és ettem a szülinapi tortát. Nagyi volt a legjobb, ahogy a lelki tanítás ideje alatt eresztett szabadjára egy egész galamb családot, („repüljetek gyermekeim, immáron szabadok lehettek”) bár inkább varjak, vagy keselyűk voltak, a lényeg hogy fing. Végül is igaza van, így kell egy ifjú, családba beilleszkedni próbáló, kulturált, emberi lénynek megmutatni azt, hogy mi milyen család is vagyunk: bensőséges/belsőséges. Ennél rövidebb út nincs is a gátak, és frusztrációk leküzdésére.
                Aztán most itt a láblógatás, meg a semmittevés ideje. Ülök a szobában most is, egy üveg erős Pistával, és azon elmélkedem most mire megint ez az írni vágyás. Mikor lesz már olyan hogy úgy teszem le a tollat, hogy aztán valaki azt mondja: Ez igen!. Mert nem hogy szépen, de még csak jól se tudok írni. De talán majd az idő lesz az a faktor, amit most számításba se veszek, meg hogy lehet ebben is lehet fejlődni. Vagyis nem lehet, biztos. Reméljük. Talán.
                Hogy ezeken kívül mi van? Semmi. Kicsit fura ez az érzés, hogy most vidám vagyok, meg boldog. Egészen rémisztő, a nyugodt állapot. De lehet tényleg ez is csak „egy pszichológiai tájfun köldöke”, egy delírium tremens, emóciót teremts! Tényleg alig iszok mostanában, és még így is jól érzem magam: A hideg kiráz ettől. Lételemem a negatív, most meg lassan nárciszokat gyűjtök a mezőn, és teheneket simogatok gondolatban. Virágot veszek, boldog zenét írok, nem is panaszkodom. Csak csücsörítek, mert az jó. De legalább kalapban, mert attól meg nájsz.

Na Sunshine!

 2012. 05.14.

Hogy ez egy Napló lenne? egészen trehány munkát végzek úgy tűnik, de lehet nem csak ilyen tekintetben vagyok nem összeszedett, hanem leginkább semmilyenben. Akár egy nyúlós massza, vonaglok az élet peremén. Egyre többször ugyan az az érzés fog el, mint régebben is (persze lehet megint csak túl fáradt vagyok, és túlbonyolítom az egyszerűség mibenlétét), hogy én mintha csak egy hatalmas vászon előtt ülnék, és csak figyelném mi zajlik. Beleszólásom néha úgy érzem van, néha pedig, azt hogy egyáltalán nincs. Csak szemlélődöm, bele a nagyvilágba, ismételve a cselekvések millióját, azoknak láncolatát, semmit tenni, létezni.  Úgy veszem észre, minél inkább valamiféle fenyegető esemény közeledik, lásd DPK, valahogy kiszakítom magam a létezés síkjából, felülemelkedem rajta, és csak szemlélem a történéseket. Talán ezzel készülök fel a legrosszabbra, és talán ezért lesz ez most nem egy újabb csalódás… vagy ki tudja. Kíváncsi vagyok azért, hogy vajon a régi időket, mindig vissza fogom-e sírni. A régi önmagamat, a gondolkozás mentes, tervezés mentes egzisztenciát. Nem gondolkoztam én semmin, ott volt Ő, aki egy biztos pont, aki mindenről tud, és mindent elrendezett, és eltervezett, és én miért is aggódnék. Hiszen, látom hogy ez működik. Aztán jött az, hogy kinyílt az elmém, vagy nem is tudom, talán belekóstoltam az élet nagy vegyestálába, bár ez nagyon klisének hangzik. Jött az alkohol, a zene, a nők. Ez még klisébbesen hangzik. Valahogy eltűntem. Nem is én vagyok ez már. Valaki más? De valahol legmélyen, ott van az az R, csak valahogy összetörve ott hever. Vagy nem is tudom. Mindent a betegséggel, és a kórházzal magyarázok, meg azzal, hogy 16 évesen lespanoltam a halállal, és elmentünk egyet teázni a közeli zöld sárkányba. De valahogy ez sem az igazság. Valahogy eltávolodtam mindentől, ami itt fontosnak számít. Valahogy semmi sem tűnik annyira értékesnek, és nyilvánvalóan tisztán megfoghatóan értékelendőnek. Valahogy megint csak ez a felülemelkedés, vagy alul. Tudja a fene. Csak leírom ami eszembejut az eszmefuttatás során. Mindenesetre itt ez a SZERELEM. Nem nem panaszkodom, egyáltalán. Nincs okom panaszra. Csak most talán minden szálkába belelátok egy gerendát, vagy akár egy egész fasort. Tudja a faszom. Picsa. Segg. Kurva élet. Káromkodás? Szeretek káromkodni.